Keletkezett töredékek - József Attila
Az én szívem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul:
Aki halandó,
csak halandót szerethet halhatatlanul.
Nemes Nagy Ágnes - Alázat
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
Szabó T. Anna - Tarack
A fém, a sár. Nyomul a fém a sárban,
a cél felé. Az ágyú készen.
A csont, a hús. Kocog a csont a húsban,
a szívverésem.
A hang, a füst. Zuhog a hang a füstben,
forog az ég, a tűz szakad.
Én tartasz célra, te lapulok a sárban,
megadom magad.
Gligorics Teréz - Én legyek...
Legyek a hajnal, ha nincs többé álmod,
Sötétben az égő gyertyafény,
Holnap is én legyek a láthatárod,
Szívedben vigasz, ha nincs remény…
Legyek a napfény a felhőtlen égen,
Az éjszakában a csillagod,
Találjam meg a lelked a szélben,
Ha időnként bárhol elhagyod…
Legyek az ölelés, perzselő vágyad,
Nekem szánj minden csókodat,
Legyek a hullám a tenger ha árad,
Könny, ha már mindenki megtagad…
Szíved örökre enyémbe zárom,
Nem leszek sohasem délibáb,
Árnyékod vagyok, a te utad járom,
S kimúlok, ha fény nincs tovább...
Áprily Lajos - A rím
Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.
Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kísér, kísér.
S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.
Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.
És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.
A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.
A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.
S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.
Kölcsey Ferenc - Remény, emlékezet
Éltünk rögös határain
Két Géniusz vezet,
S felleg borúlván útain,
Nyújt mindegyik kezet;
De bár tekint bíztatva rád,
Vigasztalást egyik sem ád:
Remény s Emlékezet.
Emlékezet lebegteti
Szárnyát a múlt felett,
S bús képzetekben rengeti
Borongó kebeled.
Múlt kedv után titkon epeszt,
Múlt kín között ismét senyveszt,
S lelkedre hoz telet.
Kéklő lepelben messze jár
Előtted a Remény;
Magához int, de meg nem vár
Tovább tovább lengvén.
S míg lepkeszárnyát kergeted,
Lezúg hiában életed,
S állasz pályád szélén.
Rosszat ne félj, s ne kívánj jót
Múlt és jövő közűl;
Öleld meg a jelenvalót,
Mely játszik és örűl.
S bár ködbe néha burkozik,
De színe gyorsan változik,
Ajkán mosolygás űl.
Reményik Sándor - Az én békességem
Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
S szívembe egyszer az a béke szállna,
Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: -
Előbb elzárnám a láda fiába.
Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
Trónolnék vele a világ felett.
Nagy-óvatosan körültapogatnám:
Hogy hát igazán, igazán nem álom?
Nem riasztja el első mozdulásom?
De aztán végigvinném a világon:
Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
Itt, itt van mindennek a megoldása,
Szűnjön szívetek szünetlen sírása!
És elrendeznék mindent olyan szépen:
Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.
Sylvia Plath - Zúzodás
Szín fut a tetthelyre, bíborsötét.
A test többi része elmosódik,
Gyöngyház-színben.
Sziklahasadékot
Szív megszállottan a tenger,
Egy üreg az egész tenger tengelye.
Akkora, mint egy légy:
A végzet jele
Lekúszik a falon.
Zárul a szív,
Hátracsusszan a tenger
Letakarva a tükrök.
Reményik Sándor - Öröktűz
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.
Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.
Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.
Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...
Sík Sándor - A sírásról és a nevetésről
Nagy csoda ez, hogy két lélekre váltam.
A régi lelkem még most is piros,
Hisz hajdan a hajnalban jártam.
A másikon nagy, sűrű fátyolok.
Minden lépésem egy nehéz csoda,
S minden titok.
Sárhelyi Erika - Félúton
Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg „valahonnan” „bárhova” jutok,
valami jót mindig magammal viszek.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.
Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.
Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.
Reményik Sándor - A menekülő
Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.
Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!
Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...
Utánam honvággyal tekintenének
az ajtók mind, és mind a pitvarok
szeretnék mindent, mindent magammal vinni
és mindent itt hagyok.
Erdős Olga – Csak
csak lángolva, csak égve
csak apró darabokra tépve
csak pokolra hullva
csak fáklyává gyúlva
csak megrágva-kiköpve
csak ágylábhoz kikötve
csak boldogan lebegve
csak világot feledve
csak sírva is nevetve
csak sírba is temetve
csak csókokat rabolva
csak veszetten vadulva
csak könnyedén, csak játszva
csak hevülten is fázva
csak sosem megpihenve
csak mindig messze menve
csak mindörökké élve
csak együtt sosem félve
csak így éljünk, ha mered:
csak egy tét van: az életed!
Illyés Gyula – Gyönyörű, gyönyörű
Hátam mögött – szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.
Kányádi Sándor – Felemás őszi ének
Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.
Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.
Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.
Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.
Csorba Győző – Szépség
A kórus tagjai más-másneműek –
Ezer évig csiszolt kavics
tegnap bomlott virág
pillanatig létező égi kép
játékos kiscicák
magasztos eszmékért csatába szállók
önnön testükkel éhet oltók
szobrok zenék
versek
lányok fiúk
természetes
és nem természetes csodák –
És felőlük nap árad
és teljesség és meleg árad
és közelükben
hálával fulladásig megtelünk.
Petri György - Mosoly
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
Mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
Az erkélyen reggelente leszívott
Első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
Persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
De az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
A nézés gyönyöre, hogy minden látvány
A maga más-más módján színöröm:
Egyforma szép a szurok és csurgatott méz,
És egy kazánház tekergő csövei
Burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizzöldje kék fenyők közt
És a levegő üveghitege. Egy eldobott
Üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
Összevissza szálldogálása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
egy szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
És a piacon a halárúsnő pontyvértől és harcsanyáltól
Iszapos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.
Szeitz János - Vidám dalt szeretnék
Vidám dalt szeretnék énekelni veled,
Együtt kószálni jókedvű városokban,
Látni életmámorától csillogó szemed
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Messze szállni, kedvesem, szép lenne veled,
A hajnal friss örömével szállni át
Derűs századok, hegyek, tengerek felett,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Egy csöndes szobában együtt lenni veled,
Öledbe hajtani fejem, míg egymásban
nyugtot lel szemünk, ébren élni álmaink,
S együtt feledni kába múltunk bánatát.
Wass Albert - A szív
Nézted már a Szent-Anna tó vizét?
Milyen titokzatos, milyen sötét.
Semmit se látsz,
csak olykor egy-egy furcsa csillanást,
amint ezüst halak
suhannak mélységein át...
De olykor hirtelen
jön valami eltévedt sugár,
zöldes világra gyújtotta lent a mélyt,
s a mélynek vége nincs sehol, sehol...
Olyan a szív is,
mint a Szent-Anna tó titokzatos vize.
Elnézed néha: Zörgő kis doboz,
furcsa, lecsukott.
Hogy mikor, nem tudod:
de néha jön egy bomlott pillanat,
kitárul a mély, olyan szörnyű mély,
hogy előtte szédülve megállsz,
s imádkozol: Miatyánk, Szerelem
szenteltessék meg a Te neved...
Nézted-e már tavaszi napsugárban
a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
Nézted már a kedvesed szívét?
Johann Wolfgang von Goethe
A kedves közelléte
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csönd borúl rám,
téged köszönt.
Lelkünk’ egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Óh, jössz-e már!
William Shakespeare
LXXV szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öt meg.
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd hogy a világ lássa kincsemet.
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Petőfi Sándor:
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnálak először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekintetedet,
Azt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békesség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkaidnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságom édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifjú hitvesem,
Minek nevezzelek?
Heinrich Heine
A dal szárnyára veszlek
A dal szárnyára veszlek,
s elviszlek, kedvesem,
a Gangesz-parton a legszebb
ligetbe röpülsz velem.
Ott szelid holdsugárban
virágzó kert susog.
Rád, nővérünkre várnak
a lenge lótuszok.
Ibolyák enyelegnek halkan,
fenn csillag nyúl magosan.
Mese csordul a rózsák ajkán,
rejtelmesen, illatosan.
A gazellák rád függesztve
szemüket, néznek komolyan,
és hallod, amint messze
morajlik a szent folyam.
Leheverünk a gyepre,
hol pálmák árnya ring,
s álmodjuk mindörökre
szerelmes álmaink.
Radnóti Miklós
Szerelmes vers
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
Elizabeth Barrett-Browning
Rád gondolok!
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! -
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Shelley
A szerelem filozófiája
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülő suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?